Apró részlet

Az estéből nem rémlett valami hú de sok, csak annyi, hogy Jason-t faggattam. Nem jártam sikerrel ugyan meg sem mukkant. Aztán rágyújtott egy cigarettára -mint valami maffiózó...hát ezt nagyon elhitte- és fel-alá járkálva a kunyhóban, a rinyálásomat hallgatva idegesen fújta ki a füstöt. Aztán innen egy amolyan fekete lyuk. Reggel egy össze-vissza roskadozott, tépett, szaggatott ágyban keltem. Nem nagyon volt kedvem a hajamból éppen lepetéző csótányokat kiszedegetni -lehet, hogy megtörtént volna, viccet félretéve- ezért gyorsan kikeltem onnan. A kis cella méretű szobában nem volt senki. Körülnéztem a konyhának nevezhető valamiben, és a mosdóban de ott sem találtam senkit. Ha ez a féreg itt hagyott, inkább megölöm én magam... Elhúztam a konyhában lévő függönyt és kilestem rajta. Egy kisebb tó volt a ház mögött. Valahol annak a tónak a közelében egy napozóágy állt, és füstfelhőket véltem felfedezni. Jason. - Hé! Éhes vagyok! - kiabáltam amikor végre ki sikerült nyitnom azt a rozoga ablakot.
Semmi válasz. Persze, minek is az?!
- Jason, tudom, hogy ott vagy! Nem vagyok hülye! - támasztottam ki magam a kezeimmel.
Hallottam valami "értettem"-et és egy adóvevő kattogását, mikor beleszólt a személy. Aztán már csak elfutni láttam onnan. Fekete kapucnist pulóvert viselt és farmert. Nekem háttal futott el.
Eléggé megrémisztett. Ha nem Jason volt akkor ki? Elég eldugott helyen vagyunk.
Gyorsan bezártam az ajtót, az ablakot és elhúztam az összes függönyt. Nem adtam esélyt, menekülésre, beszökésre, benézésre. Jason pedig itt hagyott a semmi közepén. Remek. Gyorsan felvettem a
pulóveremet amibe jöttem -csak az atléta és a melegítőnadrág volt rajtam- majd a hajamat erős lófarokba kötöttem, és belebújtam az edzőcipőmbe. Kinéztem az ablakon. Nem volt ott senki. Már
fordítottam volna el a kulcsot a zárban, csakhogy nem volt kulcs. Kisebb dühroham jött rám. Földhöz vágtam egy papírpoharat, majd rátapostam. Bementem a szobába majd felfeküdtem a csótány barátaimhoz
és párat sikítottam a párnába.
- Ha tudom, hogy ilyen hangos vagy szólok a szomszédoknak - állt meg előttem Jason.
Kezében egy papírzacskó volt, remélhetőleg kajával teli. De annyira ideges voltam rá, hogy nem tudtam az ennivalóra koncentrálni. Egyenesen kirúgtam a kezéből a pakkot. - Te normális vagy? - kiabált rám.
- Ezt pont te kérdezed? Bezártál ide! A semmi közepére! Érted? És ha klausztofóbiás vagyok? Justin el kell engedned! Nem viccelek! - fogtam fejem.
- Kuss! És szedd össze a kibaszott cuccokat amiket kivertél a kezemből! Hülye kurva - mondta, azzal kiment a szobából.
- Majd ha piros hó esik. Nem a csicskád vagyok. Arra ott vannak a ribancaid - ültem vissza az ágyra.
- Amíg itt vagy, ennit veszek neked, ruhákat, kikúrtúl én parancsolok neked! - jött vissza majd, jobb kezével összeszorította az arcomat, -halpofa- és mélyen a szemembe nézett.
- Engedj már el! - próbáltam kiabálni, de nem ment.
Elengedte az arcomat, majd ismét kiment. Összeszedtem a dolgokat. Melltartó, egy nadrág, póló mosolygott rám. És a legfontosabb. Étel! Megörültem. A melltartót picit elnézte, mivel jóval
nagyobb volt, mint az én méretem. Kivettem a zacskót neki és letettem elé, az asztalra. A telefonját nyomkodta.
- Jason, reggel volt itt valaki - jutott eszembe.
- Mi? Ki? - nézett rám fel egyből, megrémülve.
- Nem tudom! Pasi lehetett, fekete kapucni, farmer...ennyit láttam.
- El kell innen tűnnünk, még ma. Szedd össze a cuccaid.
- Nincs mit összeszednem. Elraboltál - tártam ki a karom.
- Gyerünk! - nyitotta ki az ajtót.
- Te most komolyan itt akarod azokat hagyni? - mutattam a kajára.
- Igen. Ha itt hagyjuk azt hiszik, hogy csak elmentünk valahova, és nem azt, hogy megszöktünk. Ennyire éhes vagy?
- Eléggé. Hova megyünk?
- Biztonságos helyre. Na, gyere már! - mutatott kifelé.
A házikó előtt hívott valakit, eléggé elhadarta a mondanivalóját így alig értettem valamit.
Beszálltunk a kocsiba, majd ismét bekötötte a szemem, ami szerintem eléggé felesleges volt. Megint vagy 10-15 percet mehettünk, mire megérkeztünk a célhoz. Ez már tényleg egy tóparti lakás volt.
Nagyobb, mint a másik, és sokkal szebb is. Erősen fogta a karom ne, hogy elfussak. Kopogott az ajtón. Aha, szóval ez nem az ő háza. Egy 16-17 év körüli fiú nyitott ajtót.
- Hello - köszöntem neki.
- Sziasztok. Gyertek be - mosolygott.
Mindenütt bőr volt, arany dolgok, és állatokból készült szőnyegek.
- Ő itt Dean. Nála fogunk lakni addig amíg meg nem találnak.
-Kik találnának meg? - néztem Jason-ra. - A megmentőim?
- Köhöm... - köszörülte meg torkát Dean. Majd Jason "ne mondj semmit" nézést vetett rá.
Vette a lapot, egyből terelni kezdett.
- Kértem valami innivalót? - nézett ránk.
Jason-nel összenéztünk, és rámvigyorgott.
- Adj neki valami ennit - nevetett.
Dean sürgött-forgott a konyhában, és hozott nekem egy szendvicset valahonnan a hűtőből. Hálás tekintettem faltam be az ételt.
- Most el kell mennem - nézett a telefonjára. - Pamela aggódik.
- Na, a hős szerelmes - viggyorgott Dean. - Menj csak, majd én vigyázok rá.
- Ne vagyok csomag - morogtam.
Miután Jason elment, Dean-t kezdtem kérdezgetni.
- Miért vagyok itt? - simítottam végig a bőrkanapén.
- Nem mondhatom el, de addig örülj ameddig itt vagy - mosolygott nagyképűen.
- Kérlek mondd el!
- Az apád bajban van.

Kezdet

Úgy, mint általában a reggeli futásomhoz készültem elő. Kulacsomba hideg vizet engedtem,

szőke lóboncomat felfogtam a fejem tetejére majd belebújtam a futócipőmbe és egy elhadart "majd jövök, ne várjatok" kiáltás után kiindultam a szabad utcára. Kora tavasszal az ember nem várhatja el, hogy egyből hét ágra süssön a nap, de különösen be volt borulva az ég. A közeli parkban futottam a köröket, mikor valaki befogta a számat, fekete bőrkesztyűje nem engedte át a levegőt, hiába kapkodtam érte. Hangom nem tudott eléggé kiszökni, hogy a kora reggeli, üres utcákat betöltse rémült sikoltásom. Bevettettem a tudásomat, amit a TV-ből szereztem és rugdosni kezdtem az illetőt. De nem tört meg. Egy furgon csomagtartójába dobott be, szó szerint. Hangos zenét hallottam csak, az előröl, ami valami jazz féleség lehetett. Mindezt azért, hogy sikolyaim ne hallatszódjanak ki a furgonból. Okos. Lövésem sem volt, hogy ki lehetett az aki betuszkolt egy 165 centiméterest lányt, egy 140 (max) szélességű helyiségbe. Eszement, az biztos. Előkaptam a telefonomat a zsebemből, és anyát próbáltam hívni. Persze, ha lett volna térerő. Messzire mehettünk, mert még tíz perc kocsikázás után sem lett térerőm. Ekkor már kezdtem magam miatt aggódni. Rúgni kezdtem a kocsit, hátha behorpad és akkor valaki észreveszi ha mögöttünk jön. Minden erőmmel rajta voltam, mikor meghallottam, hogy a zene egyre
halkul, majd marad a hangerő 0-án, lelassul a kocsi és megáll. Megérkeztünk. Az elrablóm kiszállt a furgonból és erősen becsapta az ajtót. Hallottam, ahogy lépked majd felnyitotta a csomagtartó
ajtaját. Száját fekete kendő takarta, homlokától felfelé pedig egy fekete sapka volt. Egyedül szeme látszott ki, ami barna volt. Nem tűnt idősnek, öltözködéséről is ítélve.
- Kérlek, ne bánts! Engedj el... - ültem fel, és a félelem hatalmába kerített, s izzadt arcomon pár könnycsepp jelent meg.
Gúnyosan mosolygott. Láttam szemein. Mikor már szinte teljesen ültem, fejemnél fogva visszalökött. Elég erősen be is ütöttem. Fájt.
- Ide figyelj. Ha még egyszer meghallom, hogy rugdosod azt a kibaszott kocsit, megöllek! Értetted? Kussolsz! - üvöltött rám majd, ismét csak rám csapta az ajtót. Engedelmesen csendben feküdtem, moccanás nélkül ott. Pedig a fejemben már háromszor fejbe rúgtam. Elővettem ismét a telefonomat, majd tárcsáztam a 911-et. Volt térerőm, szerencsére.
- 911, miben segíthetünk? - szólalt meg egy férfi.
- Kérem, én... - kezdtem el, mire észrevettem, hogy lemerült az akkumulátor és kikapcsolt a telefonom.
Már a sírás fojtogatott, hogy ki ő és, hogy hova visz. Nem tudtam semmit csinálni. Ki voltam szolgáltatva. A kocsi ismét lassított majd beparkolt valahova. Felnyitotta kis "kalitkám" ajtaját, majd kirántott onnan.
- Indulj meg! Mintha élnél is - mondta, majd mintha hú de vicces lenne, gonoszan elmosolyodott.
Erősen fogta a karomat, szerintem be is lilult, majd egy viskó féleségbe vitt. Valahol városon kívül voltunk, nem ismertem ezt a helyet. De körülbelül egyetlen ház volt itt. Az ahova bevitt.
- Mit fogsz velem csinálni? - szipogtam.
- Hát vettem pár Barbie babát, meg van abban a kis szarban babaház és arra gondoltam játszhatnánk egyet - mosolygott. - Szerinted?
- Meg fogsz ölni.
- Emm, még nem.
Mikor beértünk a házikóba, tulajdonképpen a portól nem láttam semmit sem. De amennyit láttam elég is volt. A hely százszázalékosan le volt pukkadva, és koszos volt minden. A fiú levette a sapkáját és a kendőt az arca elől, én pedig végre láthattam.
- Jason - szaladt ki a számon, s a döbbenettől majdnem leállt a szívem.
Az egykori titkos szerelmem elrabolt, és meg fog ölni. Le kellett ülnöm, különben mentem elájultam volna.
- Mi van? - nézett rám gúnyosan.
- Miért hoztál ide? Miért tuszkoltál be egy csomagtartóba? - kiabáltam. - Normális vagy? Ha azt hiszed, itt maradok és kibelezhetsz, tévedsz! - hangsúlyoztam a "tévedsz" szót, még mindig kiabálva.
Megindultam az ajtó felé, ami kulcsra volt zárva, szóval az a tervem, hogy kisétálok az ajtón és utána messzire elfutok, füstbe ment.
- Bénázz csak, de innen ki nem teszed a lábad.
- Jó! Van ablak. Nem gáz nekem - mosolyogtam rá gúnyosan.
Kerestem az ablakot, de nem volt. Csak szellőző lyukak.
- Kivéve ha nincs - vigyorgott.
- Miért hoztál ide? Ha meg akarsz ölni, hát tedd meg! Gyerünk, ne várj! - üvöltöttem rá.
Szememből könnyek kezdtek csöpögni, végig gördültek az arcomon. Nagyon ideges voltam. Leroskadtam a földre, hajamba túrva sírtam.
- Nem én foglak megölni.